Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. rész Cserebogárshow

2010.03.16

Tanulni kéne, de csak nézem a betűket. Úgy éldegélnek a maguk betűvilágában, ahogy a barlang lakói ott az álmok ösvényén túl. Mint akik tudják, hogy nem talál rájuk a boldogság, ha nem tartanak össze. Egységet kell alkotniuk, ha megszólalni szeretnének. A jó kifejezésére két betű bukkan elő, a szép-re négy. Vajon az emberből mennyi szót kell kihívni a sok milliárdból, hogy csupán egynek lelke derűre ébresszen akkor is, ha komor a reggel? Kezdek kételkedni és fordított lesz az ábra. Komor vagyok viruló hajnalokon, amikor a napfény óvatosan besurran a magas ablakokon. Az ablakok hosszú sorban menetelnek el a mennyezet alatt. Az égbolt kis szeletén kívül mást nem mutatnak meg, mintha titkot őríznének kitartóan. Barátaim ők a maguk titkaival együtt. Hozzájuk hasonlóan bennem is ezer titok vitázik egymással. Ha szembenézek velük, tudom, hogy cinkostársak vagyunk. Senki más nem lát sírni, és nem hallja hangomat, amikor megkérdezem, miért kell ennek vagy annak úgy történnie, ahogy történik. Cinkostársam nem szégyelli a könnyeit. Ha sírnia kell, bátran teszi. Ilyenkor a tekintete elhomályosul és az égbolt kicsiny mezőjére fátylat borít.
Körülnézek. 6-6 ágy sorakozik a szobában két oldalon a falak mentén, és mellettük a hozzájuk tartozó 1-1 éjjeliszekrény. Egyiken virág van, a másikon körömlakk, a harmadikon könyv, ez oldja föl a mindent fölemésztő fehérséget.
Ülök a szintén fehér asztalnál, előttem a tankönyv és várom a lányokat.
Virgonc ma a nap, virgoncak a lányok is. Ebéd után úgy döntöttek, hogy fölmásznak az intézet mögötti meredek dombra és ott maradnak, míg a tanszoba el nem kezdődik. Nem emlékszem már, kinek fejéből pattant ki a domb megmászása, de óriási sikert aratott. Nyomban kivonultak az aljához, ott kiszálltak a kocsijukból és a kövekbe vagy a földbe kapaszkodva, csúszva, mászva föltornázták magukat a legmagasabb pontig. Szerettem volna velük tartani, de az én erőm nagyon kevés egy ilyen mutatványhoz.
Így maradtam egyedül a szobában. Próbálok tanulni, de kicsit fáj a szívem, hogy nem lehetek velük és a tanulásból aligha lesz valami. Figyelem, mikor hangzik föl Juli éneke. Mert Juli és Beáta szinte reggeltől estig énekelnek.
Még nagy a csönd. Csak az ajtó felől hallok néha neszeket, de háttal ülök a bejáratnak és nincs kedvem megfordulni. Az ég kékje többet ígér az apró, formákat felvevő felhőivel.
Találgatom, miféle mozi megy a keretek közt és arra a hosszú utazásra emlékezem, amikor a ringató busz elszakított az általános iskolától. Akkor is a csintalan felhők szórakoztattak.
Ráhajolok az asztalra. Még gyöngén érzem a tankönyv kellemetlen szagát, de már nem érdekel. Megszoktam. A tankönyv akkor lett éktelenül büdös, amikor ráömlött egy nagy pohár tej. Újabban minden reggel kérek tejet amit beviszek a szobába. A szekrényem tetejére helyezem és letakarom. Addig hagyom így, amíg meg nem alszik. Rászoktam az aludt tejre. Igaz, mindig is szerettem, csak az eddigi intézetekben a reggeli vajas kenyérhez kávét adtak, amit viszont ki nem állhatok. A vajas kenyér néhány éve elérhetetlennek számított. Csak zsíros kenyeret adtak, hozzá teát vagy tejes kávét. Amióta külön lehet tejet kérni, fogom a poharat, tele öntetem az ebédlőben és óvatosan beviszem a szobába. Nem könnyű manőverezni a kanyarokban. Egyik kezemmel egyensúlyozom az ölemben himbálózó poharat, a másikkal araszolva tekerem a kocsit, ami inkább tűnik lökdösésnek, mint haladásnak. Szerencsére eddig sikeresen érkeztem meg, ahhoz az éjjeli szekrényhez, amely a ruháiktól kezdve a tankönyvekig az összes holmimat őrzi.
Egy este nagyon fáradt voltam, de nem alhattam el, mert tudtam, hogy másnap felelek a kétszikű növényekből és még tanulnom kellett. Óriási kihívás ez nekem, aki azt sem sejti, milyen a cseresznye virága, vagy a diófa levele. A kórházakban könnyebben sajátítottam el az izmok neveit, hiszen arról szólt az életem. A fák, bokrok, virágok csak az utazásaim során mutatták meg magukat, akkor is gyorsan elrohanva az autók ablakai előtt, mintha sietős dolguk lenne.
Az a csodálatos zöldország még most is ismeretlen. Kétszikű növények? Hol s hogyan élnek ott a zöldvilágban?
Álmosan nyúltam a tankönyv felé, ám az messzire csúszott és alig értem el. Megmarkoltam egy hosszú vonalzót, hogy magam felé kotorjam a tankönyvet. Ekkor történt a baj. A vonalzó úgy esett ki a kezemből, mintha fellázadva önálló életre vágyott volna. Röptében nekicsapódott a pohárnak, az felborult és a tej elborította az egész szekrényt. Fáradtan, álmosan úgy döntöttem, hagyom az egészet, majd reggel korábban kelek és átveszem az anyagot.
Hajnalban iszonyú bűz ébresztett. A reggeli helyett lemostam a szekrényt majd kivittem a könyvet a fürdőbe, és bevágtam a vízzel teli mosdóba ázni. Fél óra múlva kiszedtem, a szekrény tetején megszárítottam, de a büz enyhén a gyűrött lapok közt maradt.
Aznap elégtelent kaptam, és persze kemény bírálatot, hogy olyen alapvető dologgal, mint a sziklevelek tulajdonságai, nem vagyok tisztában.
A könyv szaga enyhén terjeng, és hátam mögül újra hallom a zörgést. A lányok mintha a szokottnál tovább lennének a dombon. Csönd van, s egy napsugár húzódik elém az asztalra. Úgy hatol át az apró, magas ablakon, mintha intene a tanulásra. Élesen rajzolódik ki és a könyvre mutat.
Ha választhatnék a földkerekség elemei közt, talán napsugár lennék. Mindig megörvendeztetett. Apró, nyiladozó éveimben, amikor a kórházakban a nővérek ágyneműt cseréltek és lengették a lepedőt kíváncsian figyeltem a napsugár és a fölszálló por nászát. A szálló por áttetsző lett és elhomályosította a csacsogó, nevető nővérek arcát. Később, még szintén aprócskán, az ágyamon fekve, azt hittem, ha eléneklem a Süss fel napot, meghallgat és földeríti az ablakot. Őszidőben a versenyt úszó fellegek egymást kergetve vonultak, ám gyermeki képzelettel azt vettem észre, hogy az énekem után kitisztult az ég és bekukkantott a sápadt fény. Csak azt nem értettem, miért jön vissza a ború egyre sötétebben és nagyobb csoportokban.
Újra nesz. Az ajtón a kilincs nem mozdul. Képzelődöm? Beleájultam volna megint abba az ólmos valótlanságba, melyben csillagászok, hadvezérek, bölcsek, s főleg írók, költők ébresztgetik a ma élőket egy jobb világra, vagy intelmüket szórják, azt állítva, hogy amíg emberek kormányoznak, addig nem lesz itt kitartó jó és szép?  A képzelet alagútjában várnak ők, akik adtak magukból egy szikrát, mert valamit, ami rég elromlott meg akartak javítani vagy legalább tenni érte a maguk gyönge nádszál életű mivoltukból.
Ó, azokon az órákon, amikor verseket elemzünk, hányszor gondoltam arra, hogy a költő benyit az osztályterembe, ránk néz és elszavalja a legkedvesebb versét, esetleg mesélni kezd arról a korról, amelyben élt. Hányszor szólt rám a tanár, hogy ne merengjek, hanem figyeljek! Ilyenkor cinkosan rápillantottam arra, aki a képzeletem szárnyán ült, és jó volt érezni, hogy a nagy titokról senki se tud. A mindig pörgő képzeletben ott pörögtek a mártírok halála is, akiket fantáziámmal visszarántottam a tragédiájukból.
Csak olyan tantárgyat szeretek tanulni, ahol szárnyalhat a képzelet. A biológia nem tartozik közéjük, s főleg nem a kétszikűekről való ismeret. Ráadásul nem egy büdös, gyűrt lapoktól dagadó könyvből.
A napsugár lassan továbbhalad az asztalon, mintha dolga volna végigpásztázni a terepet.
Nagyot sóhajtok, leteszem a tollat, amit úgy szorítottam az ujjaimmal át, ahogy jó szülők védik gyermekeiket a fagyos, télben, és sűrű havazásban a hidegtől. Összerakom a szétszórt füzeteket, ceruzákat, majd becsukom a büdöskét. Érdekesnek tartom, hogy becsukva nem árad a szaga. Ölembe rámolom az iskolai cuccokat és elindulok a szekrényem felé. Megfordulok. És ekkor... Olyat sikítok, hogy tudom, hangom végigkaszálja a folyosót. Megdermedve bámulom a földet és nem merek moccanni. Szívem zakatol, elönt a forróság. Nem hiszek a szememnek. Előttem a földön legalább ötven cserebogár nyűglődik. Mozdulni sincs erőm. Bármerre indulnék el, belegázolnék a cserebogár ültetvénybe. Kocsimmal jó párat összeroppantanék, de azt a hangot nem akarom hallani. Várok remegve, ölemből kezdenek lecsúszni a könyvek, a radír már messzire gurult. A cserebogarak egyre élénkebbek és csak abban bízom, hogy egy sem mászik rá a kocsimra., s mint az Állatfarmban, nem ők veszik irányításuk alá azt a miniállamot, melynek trónján én ülök. Próbálok a félelembe tréfát csempészni, ettől végre kipottyanok a semleges gondolattalanságból. Hogy került ide ez a temérdek rondaság? Hát igen! A gyakran ismétlődő zörgés. Jobban kellett volna rá figyelnem. És ekkor eszembe jut Joci. A szédítő és mindenkit megnevettető nagy bohóc, akire ha ránéz az ember, nyomban vigyor ül ki az arcára. Csakis ő eszelhette ki ezt a kivételesen számomra nem örvendetes mókát. Joci módfelett szereti próbára tenni a lányokat. Az én bátorságomat is mérlegre tette már. A társalgóban ültem abban a sarokban, ahol a fiúk reggeltől estig nyúzzák a lemezjátszót. Egymás hegyén-hátán nyomulunk mind közelebb a zenéhez, tűt se lehetett volna elejteni köztünk. Joci persze ott is poénkodott, nevetséges grimaszokat vágott, és viccekkel bombázott minket. Egyszer megkérdezte, félős vagyok-e.
- Dehogy - feleltem, hiszen semmi kincsért el nem árultam volna, hogy igen.
- Na, nézzük csak - így ő és rákacsintott a fiúkra.
- Én bizony nem - erősítettem meg a válaszomat.
- És most? - nézett a szemembe mélyen, majd elém tartotta a tenyerét, amelyben egy hatalmas szarvasbogár volt.
Megijedtem, de igyekeztem nem kimutatni.
- Ártatlan bogár, miért félnék tőle? - folytattam én, aki egy hangyától is berzenkedik.
- Bebizonyíthatod - mondta.
- Hogyan?
- Ráteszem a fejedre.
- Tedd!
És Joci lassan felém nyúlva, valóban ráhelyezte a szarvasbogarat a fejem tetejére. Remegtem, mint a nyárfalevél, de hős akartam lenni. Éreztem, amint a bogár megmozdult, mégis mosolyogtam.
- Nézzétek, tényleg nem fél - jegyezte meg Joci és láttam, ahogy a fiúk szeme kikerekedik.
- Szedd le róla - szólt közbe valaki. Joci tétován újra felém emelte a kezét, és levette a rusnya szarvasbogarat.
Tudtam, hogy ebben a kis küzdelemben győztem, ami valamennyire örömmel töltött el.
A cserebogaras támadás is csak az ő ötlete lehet. Az ajtó nem nyílt ki, ebben biztos vagyok. De az ajtó alatti rés! Elég nagy ahhoz, hogy azon át lökdösse be valaki a hatalmas gyűjteményét. Szép adag, és úgy vesznek körül, mint őrszemek, akik moccanni sem engednek.
A napsugár az asztalról elfutott és végre felhangzik Juli hangja a távolból.
- Gyere Juli, gyere, siess - hajtogatom fennhangon és magam is meglepődöm azon, milyen szürkén ejtem ki a szavakat. Juli közelít, hallom, majd gyorsan lenyomja a kilincset. Hirtelen megnémul és tekintetét a földre szegezi.
- Mi történt itt? - kérdi.
- Na, mit gondolsz? Joci lehetett.
- Ez nem normális! - fakad ki és azonnal elindul valamelyik ügyeletes tanárnak vagy nővérnek szólni. A nap már lehanyatlott, Nem bírta a kiképzést. Mindenki Jocit keresi, de úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A cserebogarak lassan lapátra kerülnek, mégis félek, hogy valamelyik az ágyam alá mászott és randevúra készül velem este.
Már tudom, mire fogok gondolni, ha villanyoltás után, ahogy szoktuk, elkezdünk barkobázni. Gratulálok Joci, jó tippet kaptam tőled, akkor is, ha csupán meg akartál viccelni. Meg aztán, lesz miről beszélgetnünk a nagy sötétben, és előre tudom, hogy a büdös tankönyvre minden bizonnyal fittyet fogok hányni.
Aztán, amikor éjféltájban elcsendesül az élet, betérek a barlangomba, hogy elmeséljen a gyertyafénynél, miféle kalandon estem át a felületes tanulás közben.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

szerintem

(Ani, 2010.03.17 08:28)

Nagyon tetszik a történet! Úgy tudnám olvasni tovább... :)))