Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16. rész Határtól határig

2010.02.01

Nem akarom kinyitni a szemem. Valami fogva tart és azt súgja, itt vagy biztonságban, itt a félig lebegésben, az álom és az ébrenlét kereszteződésében. - Nem jártam a barlangomban - gondolom - nem hallgattam a lágy muzsikát, nem imbolygott a tűz táncával árnyékom a kőfalakom, mégis, mégis egy láthatatlan kéz ölel és hallhatatlan hang azt súgja, maradj, ne menj ki  az álmok birodalmából.
Érzem a ringatást, hízeleg, mintha kiskutyám volna, és puha, meleg orrát arcomba fúrná. Puha meleg érzés lebegni az álom és az ébrenlét ölelkezésében.
De a zsongás erősödik és kiszakít a biztonságból. Egyre erőteljesebbek lesznek a valóság virágai, amelyeket a virágkötők új utakra szállítanak. A zsongásból kirajzolódnak a szavak, a kacagások, az álruhába bújt félelmek, amelyek igyekeznek magukat leplezni.
Aztán kinyitom a szemem. Ablakra látok, amin bekukkantanak a kíváncsi felhők, és mintha nem találnának semmilyen érdekességet, gyorsan tovafutnak. Egy ideig nézem őket, aztán megmozdulok.
- Jó reggelt! Látom, fölébredtél. Mindjárt megérkezünk.
Gondolkodnom kell, honnan hová. Lassan rájövök és elszomorodom.
Kora reggel indultunk. Egy busz jelent meg az intézet kapujában ami pöfögve üdvözölte a már összegyűlt társaságot. Fáztam míg reám került a sor és valaki az ölében föl nem cipelt, hogy rátegyen az egyik ülésre. Az ablak mellé kerültem. Láttam a többiek arcát, azon is ott hullámzott a nagy kérdés: mi lesz velünk? A nővérek nevetgéltek, és az előre elkészített szendvicseknek valamint palackozott víznek próbáltak helyet keresni. A busz vezetője viccelődött, amit gyakran hatalmas kacajok kísértek.
Induláskor még visszanéztem az épületre, mint aki tudja, soha többé nem lép be a kapuján, nem ébred föl arra, hogy sietni kell az iskolába, nem várja az ebédidőt, és esténként, villanyoltás után nem suttog titokban a mellette lévő ágyon fekvővel valamelyikünk hirtelen elalvásáig.
A busz belevágott a hosszú útba, és útközben házak, fák, földek engedték tovább őt, hogy az ország egyik végéből átszaladjon velünk a másikba. Csak az égbolt kísért végig bennünket, karjaiban a viháncoló felhőgyermekeivel, akiket nem tudott vagy nem akart rendre inteni.
Az égbolt. Ó, hányszor bámultuk meg apuval este, amikor csillagruháját magára öltötte vagy napközben a zord vihar felbukkanásánál. A vihar villámkezeit csípőjére téve nagy bőszen érkezett ám végül mindent rendben találva, megnyugodva haladt át a fejünk felett.
- Nem vagy szomjas? - kérdezte Teri néni.
- Nem - feleltem szűkszavúan, mint akit megzavartak gondolataiban.
- Ejnye, hát nem kell ennyire elkeseredni. Majd megszokod ott is, meglátod, vissza se fogsz vágyódni. Igyál, az jót fog tenni - tartotta felém a teával teli poharat. Ittam, aztán megkérdeztem.
- Miért kell minden iskolaévet új intézetben elvégezni? Ki rendezi így? Én nem akarom!
- Nem mindig az történik velünk, amit akarunk, de, tanulni lehet belőle.
- Mit? Hogyan? - néztem re kérdően és gyanakvóan.
- Például, hogy ki rendezi így? Nem vagy egyedül ezzel a gondolattal. A bölcsek is töprengenek rajta vagy a kunyhójuk mélyén, vagy a mezőn, az erdőkben, a vízparton. Addig morfondíroznak, míg a rejtekhelyükön meg nem jelenik egy egér vagy a szabad ég alatt le nem tojja őket egy madár. Na akkor aztán szétfutnak a gondolataik, amiket később újra össze kell terelni.
Elképzeltem a szakállas bölcselőt, aki fölugrik az egér miatt, vagy a fejére pottyantott szerencse miatt és felkacagtam.
Teri néni látva, hogy megnevettetett közölte.
- Megyek, viszek a többieknek is teát.
Sajnáltam, hogy nem beszélgethetünk tovább és újra kinéztem az ablakom. Futott a táj, futottak a felhők. Eszembe jutottak azok a száguldások, amelyeket Apu Volgájával teszünk. Apu nyáridőben csak úgy el szokott vinni minket autózni. Esztergom vagy Dobogókő leggyakoribb úticélunk. Esztergomot jobban szeretem, mert ott több a látnivaló. A kocsiban a hátsó ülést szeretem. Ott letekerhetem az ablakot, fejemet kihajthatom és ilyenkor mintha elvarázsoltak volna, átlépem azt a küszöböt, ami a valóság és az álom között van. Arcomba vadul csap a szél, elsüvít a fülem mellett, lengeti, kócolja a hajamat, miközben a képzelőerőm magával ragad.
Indulás után a busz hátsó végében a társaság énekelni kezdett. Próbáltam csatlakozni, de elakadt a hangom és éreztem, amint a fájdalom befészkeli magát a fejembe. Erőtlenül préseltem ki magamból a Már mi nálunk babám dallamát és szövegét, de Teri néni észrevette kipirult arcomat.
- Pihenj kicsit még - mondta - ledőlsz a két ülésen, látod, milyen puha, kényelmes.
Bólintottam, fejemet befúrtam az ülés szegletébe, aztán mintha elzárták volna előlem a fényt, belezuhantam a sötétség karjaiba.
Nem tudom, mennyit alhattam. Rossz felébredni. Nem akarom kinyitni a szememet, de kíváncsi vagyok, változott-e az ég kékje. Úgy nézek fel, hogy senki meg ne lássa. Élénk a kékség és az apró felhők még mindig futkároznak rajta. Ez az égbolt lesz ott is, ahova a busz robog velünk. Legalább valami összeköt azzal a hellyel, ahol másfél évig boldog voltam. Pedig mennyire féltem, amikor be kellett költöznöm. Peregnek bennem az események, a sovány kalandok.
A kezdet rendkívüli volt. A szokásos nyár végi értesítőben az állt, hogy iskoláimat egy távoli városban kell folytatnom, ahová mentőrepülővel fognak elszállítani, mint egy csomagot. Imám a csodaszámba menő gyógyulásról szokás szerint nem hozott eredményt. Pedig nagyon féltem. A messzeség, az elszakadás anyuéktól tiporta lelkemet. Apa mintha megérezte volna, vagy tán ő is vívódott magában, úgy döntött, hogy vonatra száll és még mielőtt én is megérkezem ott lesz a titokzatos intézetben. Ezzel a megnyugvással ültünk be a mentőautóba, amely a repülőtért vette célba.
Tág szemmel figyeltem a mentősöket, és el nem tudtam képzelni, hogy fognak beemelni oda, ha még lépcső sincs. Az átszállás a várakozásom ellenére könnyedén megoldódott. Kézről kézre adtak, és egyszer csak azt vettem észre, hogy kényelmesen ülök egy kiterített, vastag szivacsony, amely lustán lapult az utastérben.
Talán velem egyidőben megérkeztek azok is, akiket szintén a nagy idegenbe irányítottak. Négyen foglaltunk helyet a gondosan beékelt ülőalkalmatosságon.
A repülősök bíztatták anyut, hogy tartson velünk, láttam, forgatja a fejében a gondolatot, de végül nemet mondott. Később gyakran emlegette, hogy egyszer lett volna alkalma repülőre ülni, azt is elmulasztotta. Sokáig sajnálkozott rajta. Felszálláskor láttam, ahogy integet és egyre zsugorodik.
Az út eleinte unalmas volt. Idegen lányok közt ültem, akiket szintén elszakított a családjuktól az a szörnyű értesítő papír. Nem beszélgettünk egymással.
Egyszer csak, az ablakon kinézve megláttam egy várat. Úgy tűnt, olyan közel kerültünk hozzá, hogy átfutott a fejemen, csak nem zuhanunk? Kinéztem a szemben lévő ablakon is. Ott meg az égbolt kékje simult az üvegre. Alig értettem a pilóta hangját. Nyugodt volt és elkezdte magyarázni, milyen várat mutat meg nekünk. - Így láthatják a madarak - gondoltam, de semmit nem kérdeztem. Arra figyeltem, miért nem érzem a repülő oldalra billenését? Épp olyan biztosan ücsörögtem, ahogy egyenes haladtunkban. A magasból látott házak, mezők, erdők, folyók elfeledtették velem az út végén ránk leselkedő új világot.
Amikor a pilóták közölték, hogy megérkeztünk, gombócot éreztem a torkomban.
Mentőautó vitt minket a repülőtérről az intézetbe. Egy virágokkal telerakott teremben ültünk le, a székemről jól ráláttam a bejárati ajtóra. Akárhányszor kinyitották, mindig azt reméltem, apu toppan be rajta. De nem jelent meg se abban az órában, amit előre kiszámolt, se aznap, se a következő napokban.
Nagyon egyedül éreztem magam. Szólni alig mertem és nem gondoltam másra, csak a nyári élményekre, amelyek főként a játékokban merültek ki.
Aztán lassan, mint egy betört ló megadtam magam a hétköznapok folyásának.
Tizenkét ágy volt abban a szobában, ahol összerázott bennünket az élet.
Sokáig nem sejtettem, apu miért maradt el. Annyira hiányzott! Pár nap múlva kitéptem egy lapot valamelyik füzetemből és levelet írtam az otthon maradottaknak. A válaszból tudtam meg, mi történt. Apu rossz vonatra szállt fel, ami épp az ellenkező irányba vitte őt. Mindmáig nem értem, hogy történhetett meg ilyesmi.
Ahogy az idő haladt és az iskola is beindult, kezdtem megszokni a környezetet. A lányokkal jól megbarátkoztam. Jobb időkben kiültünk a kertbe, a kerítés mellé, ahonnan beláttuk az utcát. Hamar rájöttünk, hogy hiába tekintgetünk kifelé a rácsokba kapaszkodva, mást nem látunk soha arra járni, csak egy fiút, a tehenészt. Amennyire a kettős kerítés engedte, a hangerőt jól kieresztve, igyekeztünk szóba elegyedni vele. Szűkszavú volt, de nem hagytuk annyiban. Kérdezgettük erről-arról, és kértük, hajtsa felénk mindennap a teheneit. A lányok közül páran beleszerettek, lévén az egyetlen fiú, akit két éven át viszonylag közelről láttunk.
Ritkán kerültünk ki a kapun, így aztán mindenki örült, ha felvetődött egy kis séta. Csak az orosz laktanya felé lehetett menni szigorúan konvojban. A kerekes székeseket a sántikálók tolták az út mentén, a nővérek elől, hátul zárták a sort. A laktanya felé közeledve már messziről kiáltottuk,hogy "zdrásztvujtye", amit a katonák felemelt kézzel fogadtak és viszonoztak. Csak hamar elértük, hogy ha közeledni láttak bennünket, már messziről üdvözöltek minket, természetesen "zdrávsztvujtyével". A "Kák tyibjára závút-ra" sose válaszoltak. Mi mégis boldogan nevettünk és integettünk.
Legnagyobb élményem azonban egy egész más esemény volt. Mivel állandóan zenét hallgattunk  a Sokol rádión, jól megismertük a beatéletet. Minden lánynak megvolt a kedvenc énekese, akibe természetesen szerelmesnek kellett lennie. Ez íratlan szabály volt. Tudtuk egymásról, ki kiért rajong, és ha tőle csendült föl valamilyen sláger, akkor az, akinél a táskarádió volt, nekiiramodott, és a kocsijával mint az őrült tekert ahhoz, akihez kellett. Az sem okozott gondot, ha csak a szám végére ért a megfelelő személyhez, visítottunk az utolsó hangokon is.
Egy nap megtudtuk, hogy a városba érkezik az én kedvenc zenekarom. Az intézet portásának lánya, aki sűrűn látogatott hozzánk, elhatározta, hogy elvisz engem is a koncertre. A lányok lelkesen kézbe vették az ügyemet. Bebodorították a hajamat, divatos ruhába öltöztettek és talán jobban izgultak, mint én.
A kultúrháznál már tömeg volt. A lányok, fiúk jókedvűen gyülekeztek, s mire odaértünk, a hatalmas rajongó csapat a bejáratnál tolongott. Nagy volt a zsivaj. A jegyszedő látva a helyzetet, beengedett minket, hogy a berontók lökdösésétől megkíméljen. Meglepetten láttam, hogy a zenekar hangol, a függöny nem volt leeresztve. Elfoglaltuk a helyünket és suttogva kértem Ritát, vigye a színpadhoz az újonnan vásárolt emlékkönyvemet dedikálásra. Rita bátortalanul, de megtette. A szemem le se vettem róluk. Figyeltem a hírneves sztár kezét, ami nem mozdult Rita felé. Pár szóváltás után Rita megfordult, és visszajött hozzám.
- Azt mondta, most nem ér rá - közölte.
A csalódás lehangolt. A híresség tovább pengette a gitárját, s én azon töprengtem, mit érezhet. Egy autogram nem tart tovább egy percnél, ezt az egyetlen percet nem adta meg nekem.
Miközben szomorkásan fogtam ölemben az üresen maradt emlékkönyvet, nagy búbánattal, leeresztették a nehéz, vörös függönyöket és az ajtón a tömeg berontott. Úgy rohanták meg a termet, mintha katonák lettek volna, akik épp megtámadnak egy országot.
Az előttem lévő sorban többen voltak. Egyikük a két sor közé ereszkedett, hogy ne vegyék észre. De a jegyszedő minden sor közé bevilágított elemlámpával, nem lehetett a bujkálót nem észrevenni. A lány úgy tett, mintha a cipőfűzőjét kötözgetné, a barátnői próbálták takarni, de a jegyszedő úgy vizslatott a szemeivel, hogy talán a leejtett tűt is meglátta volna. Kíméletlenül kitessékelte a lányt, aki szomorúan távozott.
A koncertet végig sikítozták. Sokan felugráltak, és a színpadhoz akartak rohanni. Úgy éreztem magam, mint egy kis egér, amit nyomban eltipornak. Két érzés keveredett bennem, a "porszem vagyok" érzése és az örömé.
A koncert végén ráadást követeltek, egy-kettőt kaptak is. Aztán végleg lehullott a vastag függöny, és mivel nem jött több ráadás, a közönség szállingózni kezdett kifelé.
Most is látom magam előtt az egész koncertet, mint egy filmet.
A felhők úszása az égbolton nem állt meg. Nem áll le a buszunk sem, velünk együtt viszi az emlékeinket. Csönd van. Mindenki elcsigázva alszik vagy nem szól egy szót sem. Új életforma felé haladunk, amitől bizony félünk. Az ország egyik végéből a másikba. Mi vár ránk? Kinek fogok mesélni a tehenész fiúról, a katonákról, a koncertről és oly sok másról? Azok a történések, amelyek bennem élnek, mindenkinek holt, könnyen felejthető epizódok lesznek. Csak egyetlen helyen fordulnának felém érdeklődéssel, tudom jól, a barlangomban. De velem tart-e az ismeretlenbe az én kedves barlangom, ezernyi értékével, lantzenéjével, gyertyafényével, kimondatlan szeretetével? Békéje vajon itt van-e lelkem legmélyére pakolt iszákjában, amiről soha senki sem tudhat?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

imagequest@citromail.hu

(Ani, 2010.03.04 22:34)

Szomorú, megható és gyönyörű!:)